| A hideg-havas levegőt metsző légszellemként sikítva szabdaló szél valahonnan távolról egy magányos farkasvonyítást sodort a hófödte tájra. Itt-ott szürkésbarnás kobakok emelkedtek ki a hóból, sárgás szemek fordultak északra, amerről a hang érkezett. Rózsaszín nyelvek nyaltak végig zavarodottan a fekete, néhol komikusan hóval fedett, nedves orrokon, amik szimatolva emelkedtek a magasba, mintha szaglás alapján akarnák behatárolni, ki lehet az, aki a síri hangot útjára bocsátotta. Pedig felesleges volt - a nedves farkasbundák szaga elnyomott minden távolabbról érkező szagot. És egyébként is: tudta mindenki, ki az, aki így vonyít.
Ennek ellenére a sárga szemek szinte rémülten tapadtak az északi hegyek láncaira. A farkasok lassan visszafektették fejüket mellső lábaikra, de a vonyítás még fülükben lüktetett. Tudták: csak Éjgyermek lehet az, aki e hangot kiadta, s mégis ismeretlen volt számukra.
Soha... mióta Éjgyermek feltűnt a környéken, soha nem hallották még sírni. S vonyításában most annyi, de annyi keserűség volt, ami szavakban leírhatatlan. Az, aki megélte már egy fontos személy elvesztét, megérti Éjgyermek fájdalmát. A farkasok között nem volt ilyen. Ösztönlények ők, kik nem értik a szív zokogó zenéjét...
Öt évvel ezelőtt valahol északon, tavasszal egy barlang mélyén szürke test szusszant elégedetten, majd emelkedett fel. Itt-ott még hófoltok tarkították a tájat, de nagyrészt már kibukkant a vakító fehérség alól a zöldesbarnás avarszőnyeg, s azalatt a friss, élettől lüktető fű. Azonban nem csak a természet született újjá, áldozva az évszakok istennőjének örök körforgásával, de a barlang mélyén négy apró kis test moccant, csukott szemű, csapzott kis lények. Farkaskölykök...
Az anyafarkas jogos anyai büszkeséggel nézte őket, s figyelmét nem kerülte el, hogy a kis fekete már mászik is felé. Még nem lát, most, ebben a pillanatban született, de nyüsszögve máris anyját hívja, hogy emlőire tapadva elmulassza kínzó éhségérzetét, mi apró bendőjét rántja görcsbe. A többi kölyök, akárcsak anyjuk, szürke színben pompázott - a kis erőszakos volt az egyetlen, aki elütött az alomtól.
A kis barlang apró nyílását moccanó árnyék homályosította el. Ezüstprém, az anyafarkas felsőínyeit felhúzva vicsorogva fordult a közeledő felé, közé és kölykei közé szökkenve oltalmazólag. A tavaszra szétszéledő falka legerősebb nősténye volt, eleddig legyőzetlen a szürkefarkasok között, de fenyegető magatartása most mégis semmivé vált, amint a jellegzetes szag orrába csapott. A falka vezére és egyben a nőstény párja, a hatalmas alfahím érkezett meg, veszedelmes agyarai között egy elejtett borz ernyedt testével. Ezüstprém vágyakozva megnyalta szája szélét, majd oldalra lépett.
A hím lepottyantotta a földre vadászata eredményét, aztán párja mellé lépett, és komoran szemlélte a lábainál kúszó-mászó szőrgolyókat. A fekete kölyök elmászott mellette, a nőstényhez érve megpróbált felállni, de vaksin és erőtlenül visszarogyott, s nyüsszögve követelte az éltető anyatejet. Ezüstprém büszkén felmordult, óvatosan agyarai közé csípte az apró lényt, s visszahelyezte testvéreihez, majd maga is leheveredett. A fekete volt az első, aki testvérein átmászva emlőire tapadt.
S ez így ment tovább. Mindig, mindenben a fekete kölyök volt az első. Ő volt az, aki elsőnek kinyitotta a szemét, aki elsőnek lábra állt, majd később ő volt az, aki elsőnek futott, aki a játékos harcok folyamán győzedelmeskedett testvérei felett. Ő volt az is, aki már suhancfarkas korukban először tért vissza diadalmasan fogai között egy nyúllal, noha még a fűből is alig látszott ki. Ő lett a leggyorsabb, a legerősebb.
Aztán beköszöntött a tél. Az alfa barlangjuk elé állva elvonyította a Vér Himnuszát, összecsődítve a falkát. Ezüstprém a puhán hulló hóesésben ülve büszkén kihúzta magát megszeppent kölykei között, akik fenyegetően vicsorogtak az ismeretlen farkasokra. A falka összegyűlt, s hamarosan mindenki megtalálta a helyét. A termékeny tavaszt követően sok kölyök látta meg idén a Hold telt arcát mosolyogni, a falka ereje megduzzadt, de az új kölykök közül egyvalaki kirítt.
A fekete kölyök.
Néha még az idősebb, tavalyi alomból származó farkasokat is megkergette, megtépte, ha egy-egy finomabbnak tűnő falat felett összekaptak. Kitűnt társai közül, s eredményes és megbecsült vadásznak és harcosnak bizonyult a tél folyamán. Azonban hamarosan ismét beköszöntött a tavasz... a falka szétszéledt, s a kis család ismét magára maradt.
Ezüstprém egy vadászat alkalmával a közeledő kölyköket egy fenyegető vicsorral tartotta távol magától. A négy kölyök meghökkenve meredt anyjukra, aki az őz teteme felett szétvetett lábbal, morogva állt. Tétova körözés vette kezdetét a lakmározó nőstény körül, aki néha morogva vetette magát a már kifejlett farkasok felé, s azok ijedten rebbentek szét előtte. Hamarosan megértették: eljött az idő, mikor a saját lábukra kell állniuk, s nem maradhatnak Ezüstprémmel. Maguknak kell vadászniuk, hisz már másodjára látják az eltűnő fehér foltokat, de télen ismét láthatják Ezüstprémet - igaz, nem saját anyjukként, csak egyként a többi farkas közül. A három szürke hamarosan beleolvadt az erdőbe, de volt valaki, aki maradt.
A fekete kölyök vinnyogva kúszott közelebb. Ezüstprém rámozdult, s agyarait kölyke tarkójába mélyesztette. Az felvonyított, s hátára fordult, mancsait felhúzva, nyelvét kilógatva meredt felette a diadal pózában álló anyjára. Az utoljára rámordult, s ebben a hangban annyi volt a fenyegetés, hogy egyértelműsítette: ha nem tűnik el, megöli.
A kölyök tétován az erdő felé indult, de a szélén megállt, s kérdőn felnyüszített. Ezüstprém csak felé vicsorgott, s a farkas megértette: vége. A farkasok törvényének semmi sem szabhat határt...
Őt is elnyelte a rengeteg.
Télen aztán, mikor a domináns hím összehívta a falkát, a fekete kölyköt nem lehetett köztük látni. Ő más volt, mint a többiek: nem csak a legerősebb és a legügyesebb, de benne nem csak az ösztönök, hanem a lélek kötelékei mozogtak. Anyja, Ezüstprém miatt volt csak a falka tagja, s mióta tavasszal a nőstény elzavarta, nem látta színét sem senki. Az előreküldött felderítők azonban sűrűn láttak a bokrok között egy el-elsuhanó fekete árnyékot, mely a falkában vonuló farkasokkal egy ütemben haladt. A falka néha, mikor már hosszabb ideje nem kedvezett a vadászszerencse, elejtett rénszarvasokat talált az útjukban, melyeket egyértelműen úgy húztak vonulásuk útjába. Volt valaki, aki gondoskodott róluk - de legalábbis közülük egyvalakiről.
A titokzatos farkas, akit a falka Éjgyermek néven ismert, soha nem került a szemük elé, de mindig tudták, ha ott van. Egy alkalommal, mikor a falka területére egy másik farkasfalka érkezett, s a harc kirobbant, egy hatalmas nőstény nyomában egy fekete farkas tűnt fel a porzó, véres hó kavargásában, nesztelenül, de villogó agyarakkal suhanva. Ezüstprém nem vette észre, hogy egy idegen suhan a nyomában, a vérgőzös tombolás eszét vette. Azt sem vette észre, hogy a hátulról rátámadók közül hármat kapott el a levegőben úszó, berserkerként tomboló fekete farkas, s marja véresre azokat.
Éjgyermek volt. Egyazonos azzal a fekete kölyökkel, aki két évvel ezelőtt tavasszal világra jött. Hatalmas hímmé fejlődött magányos vándorlásai, vadászatai folyamán. Éjsötét bundája egészségesen csillogott, nyolcvan kilós teste finoman mozgott. Hatalmas agyarait vér festette vörösre, ahogy anyja nyomában haladt, s védte a nőstény életét...
A telet tavasz, a tavaszt nyár, a nyarat ősz, az őszt pedig újabb tél követte. Az örök körforgás. Így megy ez évről évre, s évről évre felbukkant telente Éjgyermek lassan "legendává" váló alakja is a falka útja előtt. Évről évre, télről télre...
Egy nyári napon történt, hogy Ezüstbunda vadászatra indult az erdőbe. Szimatolva haladt, vadak nyomán, orrában érezve a "színes" illatokat, mígnem egy addig ismeretlen szag csapott az orrába. Nem tudta, mit az, de undorral és félelemmel töltötte el. Sima illat volt, mégis fenyegető, nem olyan, mint egy zsenge nyúl pelyhes puhasága.
Sosem találkozott még emberrel. Ösztönei, bár mást sugalltak, eredendően természetes kíváncsiságát nem tudták legyőzni: elindult hát, hogy megismerje az erdő legújabb nagyvadját. Még nem sejtette, hogy nem vad az, mi elé került, hanem a legkegyetlenebb vadász, mit valaha hátán hordott ez a vén bolygó...
A talaj váratlanul nyílt meg alatta. A verem mély volt, s a leeső Ezüstprém rendesen meg is ütötte magát. Nem esett kétségbe, felmordult, felállt, és fel-alá járkálva kereste a kiutat a farkascsapdából. Mikor nem találta, fejét az égbolt felé fordítva felvonyított. Hangja visszhangot vert a fák között, egyik törzsről a másikra pattanva, egyre halkulva bár, de messzire eljutott - s nem is eredménytelenül.
Hamarosan egy hatalmas kobak jelent meg kíváncsian a verem szélén. Ezüstprém meghökkent - egyáltalán nem hallotta a közeledő lépteket, s ösztönei sem jeleztek veszélyt. A két farkas egy pillanatra farkasszemet nézett, aztán a veremben lévő legnagyobb meglepetésére a hatalmas farkas lesunyta a fejét. Bár Ezüstprém megalázó helyzetben volt, megadta magát neki!
Ezüstprém nem ismerte fel kölykét. Négy almot nevelt fel azóta, hogy Éjgyermek és testvérei megszülettek. Ennek ellenére tudta, ki ő. Mint mindenki a falkában, tudott az idegen farkasról, aki telente a falka körül sündörgött éjszakánként. Azt azonban nem tudta, hogy az ő magvából kelt életre e farkaslegenda, aki most nyüsszögve körözött a verem szélén, próbálván valami kiutat találni a csapdába esett számára. Éjgyermek felismerte az anyját, hiszen csak miatta volt még ezen a tájon...
Kiutat persze nem találtak, de hamarosan a szelek szárnyán egy ijesztő szag érkezett feléjük, s a távolból hangos recsegés-ropogás jelezte: jön valami. Valami veszélyes! Éjgyermek felmordult, és beszökkent a legközelebbi bokorba, majd ott a földre kushadva várta a csörtető "valamit", ami nem törődött csendességgel, óvatossággal, csak jött.
A kis tisztásra hamarosan egy kétlábú, furcsa mozgású egyén lépett ki. Ember. Éjgyermek még sosem látott ilyet, de érezte, ahogy gerince mentén felborzolódik a szőr a félelemtől. A jelenség hátán egy hosszú, szürkésfeketén csillanó rúd meredezett, kemény léptei alatt ropogott az avar, ahogy a verem széléhez lépett. Éjfarkas figyelő szemei előtt a furcsaság pofája eltorzult, aztán hátranyúlva leemelte válláról azt a fekete rudat, s a veremben lévőre fogta. A fekete farkas most győzte le a félelmét - ösztönei megsúgták, hogy közbe kell lépnie, különben a szeretett lény ott lenn megszűnik létezni.
Eleven, nyolcvan kilós, veszedelmes agyarakkal felszerelt bombaként robbant ki a sűrűből, s morogva, vicsorogva vetette magát a riadtan megperdülő lényre. Ösztönösen tudván, hol a legsebezhetőbb, elrúgta magát a talajtól. Szőrős teste a felkiáltó ember testének csapódott, s miközben leborultak a földre, lövés dörrent, de ez már nem állíthatta meg a megránduló farkast. A veszedelmes fogakon a nap fénye ijedten siklott el, mielőtt azok az ember nyakába mélyedtek volna. Éjgyermek tépte, marcangolta áldozatát, s már az sem érdekelte, hogy nincs benne élet. Vér festette vörösre a barna avart, vér fröccsent szerte, s a sikoltó, hörgő áldozat életereje ezzel egyarányban csökkent. A lövés nem talált, de a dörrenéssel kísért villámlás hihetetlenül megijesztette a farkast.
Hamarosan ráébredt arra, hogy már fölösleges támadnia. Ellenfele halott volt, s a dulakodás közben egy kígyó tekeredett le a másik válláról. Éjgyermek a fogai közé kapta, és dühösen megcibálta: a kötél pedig engedve az erőszaknak, letekedett a halott válláról, s hosszan kinyúlt. A farkas fejében a megvilágosodás fénye gyúlt. A "kígyót" a veremhez cibálta, és fejének oldalirányú mozgásával lehajította, majd fenn maradt végét a fogai közé kapta. Ezüstprém odalenn hasonlóan cselekedett...
Kemény munka volt, de végül sikerült. Ezüstprém zihálva nyúlt el fenn a halott mellett, de szinte rögtön talpon is termett, és megmentőjére meredt. Az kissé hátrább húzódva, füleit lesunyva várt. Ezüstprém közelebb lépett, majd játékosan oldalra szökkent. Fel akart ajánlkozni a hatalmas farkasnak, de az rémülten szökkent hátrább... Ezüstprém megdermedt, s a délutáni, halovány napfény egy pillanatra keretbe foglalta a tisztás csendéletét, ami aztán egy felébredő ember álmaként reccsent darabokra, amikor a fekete farkas előreszökkent, képen nyalta a dermedt nőstényt, majd egy hatalmas ugrással eltűnt a csalitosban.
Ezüstprém szemeivel követte. S valahol a lelke mélyén felsejlett egy öt évvel ezelőtti alom képe, ahol egy törtető, fekete apróság rendre megelőzte mindenben szürke társait...
Eljött az az idő is, amikor Ezüstprém, érezve az idő múlását, félrevonult, s egy tisztáson az oldalára feküdt. Fáradt volt, s öreg immár, fogai kopottak, de lelkében boldog vadászatok emlékét őrizte. Orrán gőzölögve tört ki utolsó leheletével együtt lelke is, de mielőtt átadta volna megfáradt, öreg testét az enyészetnek, sárga szemeiben még visszatükröződött egy fekete kobak, amint nyüszítve őt figyeli a bokrok aljáról... Miután Ezüstprém teste hideg mozdulatlanságba dermedt, egy fekete árnyék siklott elő a sötétből. Lassan közeledett, végig sírva-nyüszítve, majd a halott anya mellé érve tétován megbökdöste az orrával, naiv gyermeklelkével azt hívén, ezzel visszahozhatja az elmúlásból az egyetlen lényt, akit szeretett.
Rózsaszín nyelv siklott elő a félelmetes agyarak közül, s nyalta végig Ezüstprém pofáját. Miután ez sem segített, fájdalmas vonyítás kélt a sötétben... Egy hatalmas farkas vonyítása, ki lélekben gyermek maradt, s bár farkas testbe született, emberi érzelmeket hordozott magában.
Attól a téltől kezdve a falka nem talált elejtett szarvasokat vadászútjaik során.
A hideg-havas levegőt metsző légszellemként sikítva szabdaló szél valahonnan távolról egy magányos farkasvonyítást sodort a hófödte tájra. Itt-ott szürkésbarnás kobakok emelkedtek ki a hóból, sárgás szemek fordultak északra, amerről a hang érkezett. Rózsaszín nyelvek nyaltak végig zavarodottan a fekete, néhol komikusan hóval fedett, nedves orrokon, amik szimatolva emelkedtek a magasba, mintha szaglás alapján akarnák behatárolni, ki lehet az, aki a síri hangot útjára bocsátotta. Pedig felesleges volt - a nedves farkasbundák szaga elnyomott minden távolabbról érkező szagot. És egyébként is: tudta mindenki, ki az, aki így vonyít.
Ennek ellenére a sárga szemek szinte rémülten tapadtak az északi hegyek láncaira. A farkasok lassan visszafektették fejüket mellső lábaikra, de a vonyítás még fülükben lüktetett. Tudták: csak Éjgyermek lehet az, aki e hangot kiadta, s mégis ismeretlen volt számukra.
Soha... mióta Éjgyermek feltűnt a környéken, soha nem hallották még sírni. S vonyításában most annyi, de annyi keserűség volt, ami szavakban leírhatatlan. Az, aki megélte már egy fontos személy elvesztét, megérti Éjgyermek fájdalmát. A farkasok között nem volt ilyen. Ösztönlények ők, kik nem értik a szív zokogó zenéjét...
Utoljára hallottak Éjgyermekről. Ezüstprém halálának telén a fekete legende eltűnt a tájról.
Nem volt már, mi itt tartsa.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
