| Sötét éjszaka volt... a telihold ősöreg lámpásként lovagolta meg az égboltot, tudva tudván, hogy onnan őt le nem szedi soha senki. Fénye elhanyványította a csillagokét, s olybá tűnt, mintha azok nem is lennének odaszögelve az égboltra. Valójában több millió fényévre ragyognak innen, s talán már nem is léteznek, mire halovány, pislákoló fényük ideér, hogy boldogságot okozzon csendes, együttérző pislogásával az utca népének, akik koszhodt takaróikba burkolózva remegve merednek a sötét éjszakába, kezükben markolva olcsó lőréjüket tartalmazó mocskos üvegüket. Egymástól nem tartanak, csak a hideg éjszakától, és a sötétben bóklászó punkoktól, kóbor kutyáktól...
Nem tudják, hogy van valami sokkal veszélyesebb is az utcákon...
Két panelépület közti sikátor mélyén hatalmas árnyék moccan. Legalább három méter magas. Sötét van, nem látni semmit, csak fenyegető morgás és karmok kaparása az aszfalton az, ami riadalmat kelt az arra járókban. De talán...talán nincs is ott semmi...
Talán tízéves. Szőke copfjai vidáman verdesik vállait, ahogy hóna alatt a kenyérrel iparkodik hazafelé. Édesanyja küldte le a kislányt. Szegény családból származik, de ez boldoggá teszi. Az ő barátai nem csak a pénzért a barátai, hanem azért, ami ő valójában. Egy kislány. Aki most áthalad a sikátor előtt...
Vicsorgó, morgó hang, majd valami moccan... a kislány megtorpan, mosolya lefagy az arcáról, ahogy lassan arrafelé fordul. Szemét erőtetve mered a semmibe, kicsi szíve körül a jeges félelem árad szét. Talán a kutya a szomszéd házból, az a hatalmas fenevad... csak az lehet...
A kislány figyelő tekintete előtt magasan - sokkal magasabban, mint Dumber, a hatalmas kopó szemei - két vérbenforgó szempár pattan fel. Karmok csikordulnak, majd a telihold fénye borotvaéles agyarakon villan meg...
...a következő pillanatban hátborzongató ülvöltés kél. A Luna megremeg odafenn, Gaia figyelő tekintete mintha megtorpanna végtelen égi vándorútján egy harcosának kiáltására...
A földre eső kenyér puffanása beleolvad a kislány sikolyába...
A nevem Gábor. Igen, magyar vagyok. De hívhattok Gabriel-nek is. Számtalanszor elökörködtem azon, milyen jól hangzik a nevem angolul. Tony G. Moris. Sokkal jobb, mint magyarul. De, szüleim ezt a nevet adták nekem, s én nem lázadozom...
Érdekes, hogy nevem teljesen független jellememtől. Isten fia...Isten harcosa. Pedig...egy teljesen más faj gyermeke vagyok. Nem ember. Nem Isten saját képére teremtett bábja vagyok...
Ezt, természetesen, nem tudja senki. És nem is fogja. Az iskolában cukkolnak, én pedig hagyom magam. Eleinte, mikor a suliba érkeztem, páran talán megérezték az állati vonást bennem, de aztán egy nagydarab, bunkó fazon, a suli réme, engem heccelt ki magának. Vissza sem ütöttem... nem lett volna értelme. Csak még többet kaptam volna. Vicsorogtam, vinnyogtam a földön, és azt kívántam, bárcsak én lennék a legerősebb...a leggyorsabb...a legvadabb...
Legyőzhetetlen!
Aznap töltöttem a 16-ot. Aznap este az ágyamban feküdtem, arcomon borogatással, és kifelé bámultam a ködös, téli éjszakába...
Váratlanul történt...és véletlenül. Az ablakom előtt lebegő Holdanyácska finoman félretolta szégyenlős arca elől a felhőtakarót, a ködöt, mintha elfújták volna. Összekapcsolódott a tekintetünk... szembogaramban visszfényt fert a Luna ragyogása, s én végre megértettem...meghallottam Gaia hívó szavát. Elmondta nekem, hogy sosem tartoztam az emberek közé. Farkas vagyok... kemény, mint a tél, fürge, mint a vidra a vízben, gyors, mint a nádasban surranó egér a róka elől menekülve...
És veszélyes. Mint a sötét sikátorban megvillanó alkarhosszú, pengeéles farkasagyar. Mely hozzám tartozik...
Mert farkas vagyok.
Vérfarkas.
Éreztem, ahogy megroppan a testem. A fájdalom kínba rántotta az arcom, aztán mámorító boldogság terült szét rajta. Az első roham után jött a kellemes bizsergés. Kellemesen áradt szét végtagjaimban, éreztem, ahogy csontjaim megnőnek, majd bőröm szőr lepi el, ahogy felállok, hogy megháromszorozódó súlyom alatt ne törjön össze az ágy. Megnőtt csontjaim köré izmok fonódtak, kemények és ruganyosak, erősek, fogaim agyarakká, körmeim karmokká változtak, arcom helyén farkaspofa nőtt... élvezetes volt. Az első metamorfózis...
A legendák farkasembereivel ellentétben az átalakulás nem fájdalmas, s nem is ugrálva, pattogva megy végbe, mint a filmekben. Szépen...lassan. Folyamatosan...
Mire befejeződött, egy majd három méteres, csupaizom vérfarkas állt a szobám közepén...felemeltem a kezeim, és ránéztem a hatalmas karmokra. Tudtam, hogy ez csak álom...hát ki akartam használni.
Ez az éjszaka az enyém.
Most kemény lehetek.
Veszélyes!
Első áldozatomra egy sikátorban bukkantam rá. Egy hajléktalan volt. Nem élmény... vadászni akartam, futni, kergetni, űzni, hajtani a vadat, hogy végül a kimerültségtől essen össze, én pedig rávethetem magam... Miközben elhaladtam a papírdoboz mellett, amibe a csöves fészkelte magát, megéreztem az ammónia jellegzetes szagát, ahogy bevizelt félelmében - mire odanéztem, már nem volt magánál.
Nem öltem meg. Nem vad volt...dög.
A második áldozatom egy kislány volt...mosolyogva szaladt haza a boltból, bal keze alatt egy kenyérrel. Lehunytam szememet, és négykézlábra süllyedtem, majd mikor elhaladt a két panelház között, felmordultam. Ő megtorpant, majd lassan felém fordult. Nem látott. Holdanyácska döbbenten nézett le ránk, majd sikoltva vont vaskos felhőtakarót arca elé. Félig lehunyt szemekkel fürkésztem az ártatlan gyermek képét, aki idült mosollyal meredt a sikátorba, keze tétova verébfiként lebben, mintha nyugtatna valakit...vagy valamit...
Kinyitottam a szemem. Láttam a meghökkenést, majd a félelmet a tekintetében. Ez már vadászat. Zsenge hús...fiatal...mint egy őzgida...
A Vadászat Himnusza zengve hagyta el torkomat. Közvetlen közelről vonyítottam a kislány arcába, aki erre elejtette a kenyeret, és ő is felsikoltott... Kinyúltam érte, és az összerogyó testet elmarva berántottam a sötétbe. Felmordulva, hatalmas szökkenésekkel indultam hazafelé zsákmányommal. Talán hogy elfogyasszam...?
Tíz perc sem telt el, és két, sötét bőrkabátot viselő alak lépet pontosan arra a helyre, ahol nem sokkal ezelőtt még a vérfarkas állt. Felemelték a fejüket, és beleszimatoltak a levegőbe, aztán sötét tekintetük összevillant, és jobb kezük egyszerre süllyedt el a bőrkabát mélyére... sápadtfehér arcuk lassan körbefordult, majd a sötét szemek ismét össztalálkoztak...
- Újabb tévedt a városba.
- Nem baj. Legalább lesz kire vadászni.
Az, aki először szólt, elmosolyodott. Két hosszú metszőfogán megcsillant a Luna fénye...
Ágyba fektettem a húgomat. Anyánk a szomszéd szobában nézte a tévét, s nem hallotta, mikor megjöttem. Kicsit nehezen paszíroztam be magam az ajtón, de végül sikerült a halál angyalaként nesztelenül osonva elérni Rebeka szobáját. A kenyeret az asztalra tettem, majd távoztam. Még előttem állt az éjszaka...vadásznom kell.
Csak azt nem tudtam, kire...?
Vagy...mire?!
De éreztem...tépni akarok, marcangolni...érezni a hús ízét, a vér fémes szagát és a leszakadó végtagok hangját hallgatni...
Üvölteni fogok...
Tombolni...
Nekem szabad...
Csend. Mély és hallgatag. Nem szól, nem mond semmit, mint ahogy annak a tücsöknek a cirpelése is idegen majdnem mindenki számára, aki most kezdi dalát. Az éji zenész cirpelése mennydörgésként robban a csendbe, hogy nem sokkal később elhallgasson a gyenge, érezhetetlen dobbanások hatására, melyek hatalmas tappancsok keltenek, s a könnyed mozgású testtel ellentétben e test súlya alatt nem csak a fűszálak hajlanak meg, de a föld is besüpped. Láthatatlan, érzékelhetetlen árnyék száguld át a kis téren a panelházak között, hihetetlen sebességgel - egyetlen apró neszt sem keltve. A tücsök rémülten kapja szét recés lábait, mert ő apró érzékelőivel érzi a föld dobbanását. Ismét csend. Mély. És hallgatag. Valahol messze két éjszakai sofőr tülköl egymásra, s üvöltenek saját, békésnek és meghittnek tartott fészkükben a volán mögött káromkodásokat a másikra. Mert természetesen mindig a másik a hibás...
A terület igaz kicsi, mégis élvezettel tölt el. Méretes talpaim alá nedvesen merev fű símul, nem törik, csak hajlik. Dobbanások, melyeket én keltek. Még óvatlanul mozgok. Tapasztalatlan vagyok, s bizonytalan. Ugyanakkor élvezem a testemet átjáró energiát, s ezen a kis, füves területen gyengén bár, de megkapom az első jelet.
Gaia... a Fölyanya itt körbeölel, lágyan cirógatja testemet, még ha nem is valós erdő, hanem betondzsungel az, ami körbevesz. Itt, ezen az alig ötven méter átmérőjű, füves területen... átjár Gaia ereje. Felpislantva a teliholdra ismét megértek valamit - és mégsem értem. Vonyítani akarok... ölni, hajtani a vadat. Kéjes élvezettel vetni rá magát, amikor oldalra dől... a kimerültségtől. Látni szemének villanását, amint tudja, hogy eljött érte a Halál. Olyan alakban, amit sosem hitt volna...
Egy vérfarkas. Mégis, bár szívem, lelkem vérre vágyik, a vadászat izgalmára, tudom... pontosabban csak érzem, hogy nem tehetem meg. Akárkivel nem... Egyszerűen képtelen lennék arra, hogy egy ember vérét ontsam. De azt is tudom... érzem, hogy van ebben a városban valami, ami nem ide való.
Igen. Én sem vagyok idevaló...
De a vad sem.
Átugorva egy kerítést, beleveszek a sötétségbe. Közeledik a hajnal, ideje hazatérni...
- Szóval egy újabb...
- Igen, Mester! Valószínűleg most esett át az első átalakulásán. Tapasztalatlan még. Most kellene elkapni, amíg...
- Nem kértem a tanácsodat, alattvaló!
A két bőrkabátos alak egy térden állva, fejüket lehajtva, az alázatosság eme ősidők óta használatos pózában, ha lehet, még lejjebb hajtották fejüket. Az a két alak volt, akik felbukkantak a vérfarkas nemrég elhagyott leshelyén, s - természetesen miután véres étvágyukat csillapították - azonnal a Tanács elé siettek, jelenteni az esetet. Az, ki rendreutasította a katonát, elterpeszkedve ücsörgött trónján - egy díszes, ámde ókorban divatos karosszéken. Testét vékony selyemruha fedte, színes és élettel teli, tökéletesen ellentétben állva mészfehér arcával. E kontúr kiemelte fekete szemét, mely alatt vértelen ajka pompázott. Állát jobb kezének hüvelykujján tartotta meg, mutató- és középső ujja szája két oldalán meredt srégen felfelé. Könyökét az egyik denevérfejet mintázó karfán nyugtatta, felsőtestét kicsit oldalra döntve támaszkodott meg, s fürkészte két szolgáját.
Sokan voltak. Ezen az isten háta mögötte helyen legalább tucatnyian. Az elmúlt ötven évben három garou - ahogy magukat nevezték a vérfarkasok - bukkant fel eme déli városban, s ők egyetlen harcost sem vesztettek a harcok során. A gondolat elégedett mosolyt csalt a Hadúr arcára... az évszázadok óta tomboló háború, vámpírok és vérfarkasok között, eleddig felfedetlenül pergett az emberek "figyelő" tekintete előtt, s mégis olykor iszonytató és véres csatáit senki sem vette észre...
- Közeledik az együttállás. - Recés hangja a hosszú csend után meglepett mordulásokat csalt elő a Tanács tagjaiból. A két bőrkabátos egyszerre kapta fel a fejét, és meredt tiszteletlenül a Nagyúr szemébe - hogy aztán észbekapva szakadt fehér liliomként hullajtsák fehér arcukat a földre.
- Arra gondolsz, Nagyúr...
- Arra. Három hónap, és állítólag - csendült megvetés a Nagyúr hangjában - a Csillagtalanok megtisztítják a városokat.
- Ostoba garou legenda!
- Lehet. Mindenestre keressétek meg - és öljétek meg bolhás barátunkat. - Kegyetlen mosoly villant a vámpír arcán, ahogy kimondta a szavakat.
Érdekesnek tartottam, hogy csak akkor alakultam vissza, amikor ijedtemben arra összpontosítottam, hogy ember akarok lenni. Felkelt a nap, a Luna sápadag fénye elhagyta a nyugati égbolt peremét, s keleten nagyjából egy időben kelt fel a Magnius. Ha eszemen vagyok a szűkölő félelemtől, talán érdekes gondolatokat ébresztettek volna bennem a dolgok. Luna... Magnius...Gaia...
Honnan a francból veszem én ezeket a neveket?
A Magnius fénye azonban utat tört rémült gondolataim közé. Ember akarok lenni - gondoltam, s kusza agytevékenységeim közül ez előre tört, mint valami díjnyertes mén a kopott, csontig fogyott gebék közül. Ember...
Megtörtént. Mire észbekaptam, krinosz alakból glabroba fordultam. Lám, ismét két idegen szó... melyekhez homályos fogalmak kötődnek. Karmaim visszahúzódtak, agyaraim fogakká sorvadtak, testembe visszahúzódott a szőr, izmaim elfonnyadtak, súlyom, magasságom visszanyerte eredeti nagyságát. Döbbenten álltam pizsamámban a szoba közepén, majd végignéztem magamon...
A ruhám egyben volt. Nem kellett levedlenem, s nem repedt szét a metamorfóziskor. Az átalakulást a tudatommal és fajtám eredendő, ősi dühével irányítottam... én!?
Az ágyhoz botladoztam, majd végigvetettem magam rajta. Mire észbekaptam, már el is aludtam. Kusza rémálmaim voltak. Vérfarkasok - garouk, ugrott be a név álmomban - harcoltak valami megfoghatatlan, láthatatlan ellenséggel. Idegen szavak bukkantak elmémbe, hogy egy eleddig feltáratlan rekeszében elhelyezkedjenek, gyökeret verjenek. Olyan gyökeret, mely egy több évszázados, talán évezredes fa egy mellékágának hajszálgyökerei voltak csak; mégis, sokkal erőteljesebben maradtak ott és kapaszkodtak meg elmém puha, képlékeny talajában, mint azok az ismeretek, melyeket tanítanak nekem...
Elmúlt dél, mire felébredtem. Kinyíló szemeim az ablakon keresztül egy fa lombjára estek, mely csendesen suhogott a szélben, idült és régen elfeledett nótákat susogva felém. Más nem értette, én igen. Még emberként is értettem Gaia-t.
Mert ő volt az. Ő volt Gaia. Az a fa. A bokor a fa alatt. A bokor alatt nedvesedő, zöld fűpárna. És én is Gaia voltam. Bennem élt.
Garou voltam. És mindent tudtam fajtámról...
Mindent.
És a vámpírokról is...
Péntektől vasárnapig minden éjszaka átalakultam. Egyre könnyebben ment, és én egyre messzebb merészkedtem a természettől oly távol álló betondzsungeltől. Ez nem az én otthonom volt. Ez más vadászok területe volt, és én tudtam, hogy valahol itt bóklásznak. Mindenhol ott vannak. Mint a mérges gomba. Tenyészik mindenhol...
A Féreg... a Féreg katonái. Gyilkolásnak és a vérnek élnek egy ősi átok miatt. Éheznek... és enniük kell...
Vámpírok.
Mi pedig? Gaia katonái. Garouk. Farkasemberek, akik titkos képességük miatt képesek arra, hogy metamorfózissal alakot váltsanak. Farkasalakot. Erős, erőteljes gyilkológépek, a Féreg egyetlen igazi ellenségei. Hogy mi miatt vagyunk azok, amik vagyunk, a múlt ködébe vész. Ősi harcunk a vérszopókkal több száz éve tart. A vámpírik a Féreg - az Eredendő Bűn, a Gonoszság, az Ősi Fertő - szolgálatába álltak, mi pedig Gaia, a Természet, a Rend, a Béke védelmében ragadunk fegyvert. Rítusaink és imáink segítségével rejtve tudjuk tartani titkos helyeinket - a caerneket - , de ha mégis felderülne egynek a holléte, számtalan harcos - mint én magam - érkezne a caern védelmére. Gonosz mágusok, vámpírok és Féregjárta garouk keresik e caerneket, hogy kiszipolyozzák ősi mágiáukat, a Féreg hatalmát erősítve ezzel.
Zsongott a fejem a mérhetetlen információtól...a tizenkét törzs... az umbra... az öt holdállás...
De persze, nem csak ebből állt az életem. Tanulnom is kellett... két hét is eltelt, mire újból alakot válhattam, s eddigre - úgy véltem - elült a zsibongás is az agyamban...
- Hol a rohadt életben kószál? Ha megtalálom, élve nyúzom meg, és a bundája a kandallóm előtt fog meleget szolgáltatni a rajta tapodók talpának!
- Maradj már, Janov. Nincs is kandallód.
A - mint neve mutatja - szláv ősökkel büszkélkedő férfi mordult egyet megvetően, majd tovább rótták a város utcáit. Vadásztak... s mindezt úgy tették, hogy két dologra egyszerre. Emberre... vérre éhesen... és farkasra... szimpla gyűlöletből, melyet maguk sem értettek, mégis, ősi ösztön volt, gyilkolni és kitépni egy vérfarkas szívét. Akadályozzák őket csak, nem hagyják élni, és mindenbe beleütik azt a nedves orrukat, amit a kifinomult, elegáns ízlésű vámpírok szentnek tartanak.
- Akkor is...
- Odass! - Mutatott Janov társa az eléjük bekanyarodó nőre. Csinos volt. Rövid szoknyája combközépig ért, harisnyája kiemelte combjának tökéletes vonalát. Magassarkú cípője kecsességet és eleganciát kölcsönzött mozgásának. A hold odafenn megvilágította a nő földöntúli szépségű arcát, folyékony ezüstként folyt végig mély dekoltázsú ruháján, beezüstözve a fehér anyagot magát is, mely kiemelve volt hivatott ruganyos kebleinek izgató, telt játékát. Ruházatával ellentétben nem örömszolgáltatással kereste a kenyerét. Talán valami buliba mehetett. Nem lehetett több tizenhét évesnél. Ami azt jelentette, hogy...
- Zsenge.
- Az ám... - vigyorodott el Janov, és egyetlen lépéssel a lány előtt termett. - Naggggyon zsenge - nyomta meg a hangot. A lány megtorpant, ijedség lobbant tekintetében a két férfi láttán, aztán - mint majdnem minden nő - ő is cselhez folyamodott.
- Sziasztok, fiúk? Pénzetek van?
- Nézd már a kis ribancot. Kurvának adja ki magát. - Röhögött fel az időközben a lány háta mögé került másik vámpír. Janov vele tartott, majd nevetése vigyorrá szelídült.
- Mit gondolsz, Ben? Eljátszadozzunk vele... - itt felsőajkai mögül előbukkantak hosszú szemfogai - ...mielőtt kiszívjuk a vérét?
A lány gyönyörű, rémült őzikeszeme a fogakra meredt, majd felsikoltott, mely sikolynak a vége hörgésbe fulladt. A legközelebbi ajtó mögött lapuló árnyék ezt a pillanatot választotta arra, hogya játékba belefeledkezett vámpírokra rontson.
Ismét. Csikorgó karmok, dobbanások. Szagok. Gaia távoli, hívogató hangja és a sebes rohanás. Neszek. Illatok. Ha valaki látott is, a Delírium hatására eszméletét vesztve rogyott a földre. Ennek ugyan kevés volt a valószínűsége. Új ismeretiem tudatában az árnyékok között mozogtam. Ha túl sokan látnak vérfarkast az utcákon, az előbb-utóbb hangos visszajelzést eredményez.
A Delírium az, aminek segítségével mi, garouk, a legendák és mítoszok lényei maradhattunk. Egy ember - egy egyszerű halandó ember - agya nem képes befdogadni a látványt, amit egy majd’ három méteres, krinosz, azaz vérfarkasalakban lévő garou látványa okoz neki. Legjobb esetben - és legtöbbször - csak elájul. Legrosszabb esetben bele is őrülhet a találkozásba. Mikor magához tér, nem emlékszik semmire. Adott esetben megmaradnak homályos képek, amihez aztán tökéletes mesét lehet költeni. Csak egy kutyát látott. Persze... ez a Fátyol. A Fátyol, mely eltakarja a valóságot az emberek elől...
Élvezettel, bár bosszúsan szívtam be a friss levegőt. Az egyik panelépület tetejéről behatoltam a házba. Élvezettel töltött el a gondolat, hogy ennyi ember között járok észrevétlenül. A földszintre érve ki akartam lépni az utcára, mikor szóváltásra lettem figyelmes. Hangos röhögés, vad és féktelen, és...
...dühöt ébresztő.
Meghúzódtam az ajtó mögött. Két alak molesztált egy lányt. Nem értettem a düh okát, de ki akartam rontani leshelyemről...tépni...marcangolni. Tombolni. Apró cafatokra szedni a két alakot! Felsőajkam hátrahúzodott, kivillantva borotvaéles felső fogsoromat, s így csendesen morogva, vicsorogva figyeltem tovább...
A nő - vagy inkább lány? - velem szemben állt. Láttam a rémületet a tekintetében. A megdöbbenést. A hitetlenkedést: ez nem létezik. Ilyen nincs... a Luna visszfényt vert szembogarában, s onnan egyenesen rám vetült... énrám... erőt adón.
Biszergetőn...
Kezem a kilincsre fonódott, morgásom hangosabb lett. A szórakozásba belefeledkezett két alak nem hallotta meg. Emberek, gondoltam megvetően, két lépéssel az első mögött teremve. Talán hatásosabb lett volna, ha karmos-agyaras, élő, 170 kilós bombaként csapódik közéjük, de nem ölni akartam, ösztöneim ellenére sem. Csak elkergetni őket.
Gyors voltam. Mire az első mögé értem, a velem szemben álló akkor nézett fel. Elkerekedett a szeme, majd felsziszegett - és talpon maradt! Felsőajka alól két szemfog siklott elő.
Amikor bal mancsom az első hátán lévő bőrkabátra tapadt, és a levegőbe emeltem... akkor láttam meg a fogakat.
Ugyanebben a pillanatban éreztem meg az édeskés hullaszagot.
A lány ájultan puffant a földön...
Gaia figyelő tekintete megdermedt az égen. Figyelte, hogyan harcol talán legifjabb gyermeke.
Vámpírokkal!
A bal mancsomban elemelkedett a talajtól a vérszopó, ahogy felemeltem. Felsziszegett, társa pedig a kabátja alá rejtette kezét, és hátraszökkent. Hihetetlen gyorsan mozgott, minimum olyan gyorsan, mint én, csak kifinomultabb eleganciával, és nem azzal az ősi vadsággal, ami saját fajtám, a garouk jellegzetessége. Kezét előrántotta a kabát allól, és a Luna sápadt fénye ezüstbe vonta a megjelenő automata pisztolyt.
A kezemben tartott vámpírt magam elé rántottam. Sok reményt nem láttam benne, de kitérni nem lett volna lehetőségem a lövések elől. Abban is kételkedtem, hogy a "cingár" test felfogja a golyókat. Hiába, nem ismertem a vámpírok anatómia és biológia felépítését, különben nem ösztönből, hanem tapasztalatból rántom magam elé a vámpírt.
Három lövés dördült gyors egymás utánban. Jobbommal torkon ragadtam áldozatomat, aki megvonaglott a belecsapódó lövések erejétől, de korántsem halt meg. Egy halottat nehéz megölni, de nem lehetetlen. Csak kevés eszköz van rá. A "karót a szívbe" és a "kötözzük ki a napfényre" elcsépelt módszerein kívül csak egy.
Egy vérfarkas mancsának csapásai, vagy harapásai. Nekem ebből az utóbbiból állt rendelkézesemre - kifogyhatatlan mennyiség.
Engem nem értek el a lövések. A vámpír kemény teste talán csak egy arasznyira engedte magába a golyókat. A vámpírokkal ellentétben minket, vérfarkasokat sokkal könnyebb megölni. Lehet kés, kard, csatabárd - az utcai csatározásokban ezek a középkori fegyverek még előszeretettel előfordultak - de sima pisztoly is, és a legendákkal ellentétben nem kell, hogy ezüst legyen. Igaz, ha egy ezüstgolyó - amilyet a Holtak előszeretettel használnak ellenünk - eltalál minket, az a seb nem gyógyul be. Egy sima golyó ütötte lövés azonban nem hogy begyógyul pár éjszaka alatt, de szinte nyomtalanul eltűnik...
Én, bár jócskán kilógtam a vámpír mögött vállszélességben is, és magasságban is, nem sérültem. A kezemben tartott vámpír először szintén a kabátja alá nyúlt, de a belécsapódó töltények okozta fájdalomhullám megállította a mozdulatot. Ugyanis ők is éreznek fájdalmat, ugyanúgy, ahogy nem halhatatlanok, halhatatlanságuk ellenére. Végül megnyúlt karmaival csapott a gyomrom felé, de nem volt elég gyors.
Balommal persze elengedtem, mikor megragadtam a torkát, és így tartottam a levegőben, így a másik kezem szabaddá vált. Lendült is, amúgy garous lelkesedéssel, srégen balról jobbra, lefelé, a vámpír arcára, miközben jobbom karmai a nyakába mélyedtek.
Az ütés fergeteges erejű volt, magam is meghökkentem rajta. Kinyújtott ujjakkal martak a karmok a koponyába... csont reccsent, szürke agyvelő loccsant szerte, összeszoruló jobbkezem karmos ujjai a fél torkát kitépték. Az ütés erejétől nem csak hogy a földre zuhant, hanem egyenesen a földbe csapódott, mint valami lüktető, élő húsmeteorit. Nem törődtem vele, biztos voltam benne, hogy meghalt... Az egész folyamat a lövések eldördülésétől számított egy másodpercen belül történt, s szétszedett feje még nem is koppant a járdán, én már szökkentem a levegőbe. Ösztön vezérelt, mélyről, zsigerekből érkező, szívem lüktetve pumpálta a vért testem minden pólusába, ahogy felfelé szökkentem...
A következő két golyó jóval alattam suhant el, szikrát vetett odább a házfalon, majd gellert kapva, csendülve pattant a földre, s deformálódva gurultak tova. Lábaim magam alá húzva, minimum három-négy méter magasságra ugrottam fel, ezzel még a vámpírt is meglepve. Elkerekedett szemei erre utaltak... Előredőltem, s a Földanya vonzását követve zúgtam felé, élő bombaként, miközben felvonyítottam. A Harc Himnusza diadalittas szállt tova, megrezegtetve az ablakokat a környéken, mik közül a lövésekre pár ki is világosodott, de a küzdelem sötétben zajlott. Szokatlan, mély sötétben, mely talán a vámpírok velejárója volt...
Vonyításomra valahol bekapcsolt egy autóriasztó. Erre az éles, visító hangra csapódtam a vámpírba. Talpaim a vállára érkeztek, előredőlő felsőtestemből messze kinyúló karmos mancsaim a vámpír fejére szorultak. Súlyom alatt összerogyott, ismét eldördült egy magányos lövés, visszhangja magányos vészharangként csapódott faltól falig, miközben előrevágtam pofámat. Kitátottam számat, s a hold még e sötétségen is áthatoló fénye megcsillant éles agyaraimon, mielőtt azok a vámpír koponyába mélyedtek volna.
Majdnem beletörtek a fogaim, de végül a Halott agyát védő csont engedett reccsenve. Összezáruló fogsoraim között édeskés ízű, fémes vér hömpölygött, elégedettséggel töltve el ősi dühtől lángoló lelkemet. Oldalra rántottam a fejem, anélkül, hogy a fogaimat szétnyitottam volna. Jó fontnyi súlyú csont és hús maradt agyaraim között. Lábkarmaim a vámpír vállába martak, leszorítva a testet, és a fejet maradékát markoló kezeimet rántottam fel, másodperccel azután, hogy megharaptam a vérszopót.
A fej undorító, cuppanó hangot hallatva szakadt el a torzótól, a gerinc halk pattanással adta meg magát a legendákat meghazudtoló erőnek. A test rándult egy utolsót, majd elernyedt. Csend támadt, csak a letépett, kezemben tartott fejből csöpögő vércseppek koppantak alig hallhatóan az aszfalton...
Mögöttem ekkor halk neszezés támadt...
Ben nem halt még meg. A Bolhás csapása ugyan a fél pofáját leszakította, kiloccsantotta agya egy részét, de még élt. Törött álkapcsának hála töredezett fogai közül véres mócsinggá tépett nyelve kilógott, és nem is tudta visszahúzni. Fél szemét kivájta a vérfarkas csapása, de mindezek az elvesztett vagy megtépázott testrészek visszanőnek, ha sikerül elmenekülnie. Harcra már gondolni sem mert. Ellenfelük nem egy egyszerű garou volt, az már biztos. Egy volt a Csillagtalanok közül, Ben pedig egy azon kevés vámpírok közül, akik immár hittek a Csillagtalanok létezésében. Egy "normális" vérfarkas nem harcol így. Ez túl...
...gyors.
Felemelkedett. Karjai szerencsére nem sérültek meg a rövid ideig tartó összecsapásban. A hátában pihenő ezüstgolyók mocorogtak - halott húsa máris regenerálódott. Ha a lövések a vérfarkast érik, talán azonnal meghal, neki nem hatottak, csak lelassították. Nem így a többi sebe, amit a vérfarkas ejtett - azok nem gyógyulnak be olyan gyorsan. Sőt... oly lassúsággal regenerálódik csak, mintha halandó lenne, kit késvágás ért.
Dülöngélve állt meg a lábán, de a háta mögött felhangzó vonyításra jelen állapotához képest a lehető leggyorsabban pördült meg. A garou neki háttal ekkor tépte le Janov fejét...ez ismét csak egy bizonyíték volt Bennek, hogy a Bolhás egy Csillagtalan. Egy egyszerű vérfarkasnak eddig nem nagyon sikerült megölni szemtől szemben egy vámpírt. Mindig gyorsabban voltak, mint a garouk, akik ugyan emberekhez mérten fürgék voltak, de egy vámpír még őket is lekörözte, minden nehézség nélkül. A garouk testsúlya nem engedte meg a gyors mozgást, de ez a rohadék követhetetlen volt a "lassú" vérfarkasok elleni harchoz szokott vámpíroknak.
Azonban a lehetőséget nem hagyhatta ki. A Csillagtalan neki háttal... keze a kabátjába süllyedt, és hasonló pisztoly került elő onnan lassan, mint amit Janov ernyedt keze tartott. A biztosítópöcök halk pattanással adott hangot aziránti lelkesedésének, hogy hamarosan a fegyver csöve kiröpíti az első ezüstgolyót. A garou megdermedt, Janov pedig...
Elképesztő volt. Végignézte a harcot, és megdöbentették a látottak. A vérfarkas követhetetlen gyorsasággal mozgott, és az az ugrás! Valami hihetetlen volt, s az alig megroggyanó lábak milyen magasra repítették a szőrös testet!
Az árnyék és a sötétség neki nem okozott gondot. Átlátott rajta, oly módon érzékelve a gyors csata fordulatait, mintha nappali világosság lenne. Ajkain elégedett vigyor terült szét a látványra, ahogy a garou leterítette második áldozatát is, majd a fekete szemek a feltápászkodó, kék kontúrban izzó alakra vetültek. A mosoly lehervadt... a Hold, ez a kíváncsi égi vándor, hiábavalóan ostromolta a sűrűsödő sötétséget a hármas körül, nem tudott áttörni rajta.
Nem várt tovább. Nesztelen léptekkel indult meg előre, egész mozgásában volt valami ragadozószerű. Ember volt ugyan, de nem egyszerű ember. Éjstötét, fekete bőrkabátjának szárnya halott denevérként siklott hátra övére sikló keze elől, és a fekete, aranyal cizelállt fakaró szintén a Halál sötét nesztelenségével került elő finoman cserzett bőrtokjából. A férfi akkor érkezett a vámpír mögé, amikor az kibiztosította a pisztolyt. Az ő kezében is pisztoly emelkedett, erős és ütős fegyver, melynek csöve dörrenve okádta világgá töltetét, amikor egyvonalba került a vérszopó tarkójával. A dum-dumgolyó reccsenve törte el a gerincet, s valahol a nyak közepén fel is robban. A test szétnyílt, a fej megmaradt része pörögve repült a magasba, a vámpír teste előredőlt az ütéstől. Egy halandó teste előre szállt volna...
A férfi a a puffanó, kifekvő test mellé térdelve emelte magasba a karót, majd lecsapott. Hátulról hatolt a - még mindig dobogó - szívbe, s csapása nyomán a második vámpír teste porrá omlott... Féltérdelő állásából kiegyenesedve a férfi a felpattanó, megpördülő vérfarkasra nézett. Nyugodt, fekete szemei viszonozták a vicsorgó fenevad vérszomjas tekintetét, ahogy a két alak felmérte egymást, aztán végül a humán szólalt meg, mélyen reccsenő hangon, de csendesen.*
- A vérszívóknak hatalmas az életerejük. A nevem Szellemtáncos, az Üvegjárók törzséből. Most pedig tűnjünk innen, fiam...
Pisztoly kattant.
Felpattantam, és dühödten pördültem meg. Megjelent volna egy harmadik vámpír? Esetleg több?
A látvány azonban magáért beszélt. A Féltestvér hűvös ekkor vágta bele karóját a szabályosan lerobbantott fejű első vámpírba, ami azonnal porrá omlott, majd eltűnt. A férfi rámnézett, én pedig azon gondolkodtam: ha felemeli a pisztolyát, Gaiara, nekiugrom, a rokonszenv ellenére is, amit első látásra éreztem iránta...
Nem emelte fel. Nem jutott eszembe, hogy kételkedjem a szavaiban, tudtam, hogy igazat mond. csak azt nem értettem, mit keres egy Üvegjáró Szegeden... Bemutatkozásra nem volt idő, a távolban rendőrautók szirénája robbantotta ezer darabra a lövöldözéstől és vonyítástól amúgy is maghasadozott csendet. Ledobtam a vámpír fejét, majd habozás nélkül a lányhoz léptem, és anélkül, hogy egy pillantást vetettem volna az arcára, felkaptam, és a vállamra vetettem.
- Tudsz követni? - akartam kérdezni, de nem tudtam. A hatalmas farkaspofa nem túl alkalmas a beszédre. Mélyről jövő morgás hagyta hát el torkomat, de a Féltestvér csak elmosolyodott.
- Nem tudlak. De tudom, hol laksz. Hetek óta figyellek. Fél óra múlva én is ott leszek. Indulj.
Nem vitatkoztam, csak nekilódultam az útnak. Egy pillanatra bevillant bennem a gondolat - vajon ha valaki meglát, amint az úttest közepén száguldok a vállamon átvetett lánnyal, mint mond majd a rendőrségnek? Egy hatalmas kóbor kutyát láttak, amint egy embert rángatott, vagy a leányrabló Sátán-t látták feltűnni...?
- Az Isten verje meg!
Az ajtó csapódása villámot kísérő dörrenésként szakította ketté a ballonkabátos férfi szavait, aki a rendőrjárgányból lépett a járdára.
- Mi az ördög csinálta ezt?
- Talán pont az...
- Üdv Kazinczy.
- Kováts - a halottkém hűvösen biccentett, majd a nyomozó mellé állt. Most már ketten - nem számítva a féltucat egyenruhást - meredtek a letépett fejű hullára. A halottkém - Kazinczy - unott képpel, mint aki eleget látta a hullát, a nyomozó meg egy kicsit döbbenten. Körülöttök a késő éjszakai órát csendes zsivaj, ugyanakkor furcsa, idült csend ülte meg. A paneltömb ablakai ezerszemű szörny íriszeiként égtek, majd mindegyik ablakban egy-egy család lógott, és nézték a lenti csoportosulást, melyet meg-megvilágított a rendőrautók villógóinak kék színe.
- Cseszd meg... - térdelt le Kováts a halott mellé. - Ezt... szakították!
- Valóban. - Kazinczy hangjában enyhe gúny csendült. Egy amatőr is megállapította volna, hogy a hulla fejét nem vágták, hanem letépték a fejéről. A seb széle nem egyenes volt, hanem szaggatott, furcsa bemélyedéssekkel.
- Mi okozta a halálát?
- A fej letépése. A halál beálta ismeretlen.
Kováts felkapta a fejét, és a dokira nézett, mire amaz szokásos unalmával megvonta a vállát.
- Hiába nézel így. Ez a fazon régen halott. Nem itt ölték meg.
- A vére pedig friss... - meresztett dühös szemeket a rendőr. Kazonczy megint csak egy vállrándítással felelt.
- Az lehet. Kétségtelen, hogy az ő vére. De a test több, mint egy hete hulla.
Ezt úgy mondta, mintha természetes lenne, hogy egy egyhetes hullának nem alvad meg a vére. Szerencsétlen Kováts nem is tudta, hogy az orvos mekkorát tévedett - a hulla nem egyhetes volt.
Kb hatvanéves...
- Találtatok valamit?
- Csak pár töltényhüvelyt, és két golyónyomot a ház sarkán. Nem messze a karcolásoktól megtaláltuk a töltényt is.
- Fegyver? Az nincs. De van egy érdekesség.
Az orvos furcsálkodó pillantást vetett a halottra, s elfogta a rémület egy pillanatra. Kováts csak a remegő hangjára nézett fel, döbbent szemeket meresztve.
- A golyók ezüstből vannak.
- Gábor! - Anyám fehérre vált arccal meredt rám, ahogy az ajtót kinyitva szembesült a látvánnyal. Egyszem fia utcai ruhában, háta mögött egy ájult lányt tartó, sötét, baljóslatú alakkal. - Hogyhogy... miért nem vagy a szobádban?
- Eeez egy hosszú történet, anyu. Nem bírtam aludni, és lementem sétálni.
- És ki ez az ember?
Erre nem tudtam mit válaszolni. A Féltestvérnek csak a törzsi nevét tudtam. Mégsem mutathattam be úgy az anyámnak, hogy: "Ő Szellemtáncos, az Uktena törzsből."
- Szellemtáncos vagyok, az Uktena törzsből - hangzott fel mögöttem a Féltestvér hangja. Anyám erre elfehéredett, és egy ijedt pillantást vetett rám, majd a lányra, aztán sóhajtott. Hangja megtörten, de nyugodtan csengett, ahogy félreállt.
- Akkor mire vár? Jöjjön be.
- Köszönöm. Hozzanak vizet, hideget.
Anyám biccentett, Szellemtáncos pedig a nagyszoba felé vette az irányt. Rebeka szöszi buksija nagyjából ekkor bukkant fel ásítozva a szobája ajtajában, aztán megdermedt a mellette elsuhanó, fekete alak láttán. Anyám rámnézett, és megcsóválta a fejét, majd elsietett a konyhába. Én csak álltam, mint a faszent... és nem értettem semmit.
Végül persze elindultam Szellemtáncos után. Egy pillantás a lányra, és torkomon akadt a lefelé tartó levegő. A kanapén fekvő nő ugyanis nem más volt, mint Kocsó Éva.
Az iskola rémének, "Rettegett" Arnoldnak a nője!
- Gaiara! - szisszenten fel. Szellemtáncos rámnézett, majd a lányra, aztán megint rám.
- Ismered?
- Aha. Az iskolámba jár. Ő a helyi csinibaba...
- Félre - érkezett anyám a lábos vízzel. Hátraléptem, nem törődve anyám furcsálkodó tekintetével, ami a légies mozgásomat kísérte. Hiába voltam emberalakban, garou mivoltom így is kiütközött. Csendesen jártam és óvatosan - mint egy vadászó farkas.
- Feküdj le, Rebeka! - Szóltam rá húgomra, csak hogy csináljak valamit, de persze ő megrázta szöszke fejét.
- Nem.
Fekete szemek villantak, ahogy a Féltestvér ránézett a lányra, és elmosolyodott. Sajátos félmosoly volt ez, mi borostás, sármos arcára kúszott, s csak most vettem észre a jobb arcát hosszában kettészelő, régi sebhelyet. Egy vámír karmának nyoma. A férfi biccentett húgomnak, miközben megszólalt azon a rekedt, csendes hangján.
- Hallgas a bátyádra.
Rebeke ránézett, és megfordult, a szobája felé indulva. Persze, nem ő lett volna, ha nem tesz megjegyzést.
- Csak a féltestvérem...
Szemem összevillant Szellemtáncos tekintetével, miközben anyám kissé rémült hangja szelte ketté a csendet, miközben éreztem, hogy zöld szemei engem pásztáznak végig - egy kicsit undorodva: - Szerencsére...
Anyámra néztem. Lehetett valami a tekintetemben, mivel biccentett a kimondatlan kérdésra.
- Igen, fiam, tudom, mi vagy.
- Honnan?
- Apád is az volt.
Rebeka után néztem rémülten, de csak nyögni tudtam. Anyám megrázta a fejét, de ezt persze nem láttam, csak a hangját hallottam.
- Nem. Ő más magból fogant. Ő ember...
- Ébredezik... - megint a rekedt, csendes hang. Az ágyon fekvő lányra néztem. Türkiz szemek szaladtak végig a plafonon, kábán és kissé riadtan, aztán megremegtek, miközben Éva nagyot nyelt. Lassan oldalra fordította a tekintetét, majd a fejét.
Azok a türkiz szemek...! Óóó, majd minden álmomban megfordultak... mint ahogy - sejtésem szerint - az iskola minden fiújának a fejében... Megvesztem ezért a lányért, még akkor is, ha idősebb volt nálam, s akkor is, ha - mint most is - észre sem vettek. Azok a türkiz szemek összekulcsolódtak egy éjfekete, nyugodt szempárral, végigszaladtak egy régi sebhelyen, a merész állon, majd megremegtek, ahogy Szellemtáncos hangja megtörte a zavart csendet. Mert zavart volt a csend, zavart volt mindenki - csak Szellemtáncos nem.
- Helló. A nevem Szellemtáncos.
Rémült sikoly volt a válasz. A türkiz szemeket elárasztotta a rettegés...
Nagy nehezen sikerült megnyugtatnunk. Végre észrevett. Nem emlékezett semmire, és ez elgondolkodtatott. Talán a vámpírok is rendelkeznek olyasfajta... képességgel, mint a "mi" Delíriumunk? Zavart voltam, nem sokat értettem, s már hajnalba járt az idő, mire végre leülhettünk beszélni hárman - anyám, én és Szellemtáncos. Jómagam meg sem tudtam szólalni, és nem is mertem Éva szeme elé kerülni. Úgy sem tudtam volna mit mondani... ő azonban észrevett, bár tekintete, úgy tűnt, nem fejez ki semmi értelmet...
A Magnius már felbukkant a keleti láthatáron, mire végre elaludt...
Sok mindenre fény derült aznap. Megtudtam mindent Szellemtáncostól, anyám pedig csendesen szipogva számolt be viharos, de rövid kapcsolatáról az apámmal. Mikor megfogantam, apám közölte anyámmal a dolgot, hogy ő vérfarkas. Anyám persze nem hitt neki, de a tény bebizonyításra talált... apám által...
Aztán Szellemtáncos mesélt. Mesélt nekem az öt kasztról és az öt holdállásról, ezek összefüggéséről. A teliholdkor születők az Ahrounok - avagy a harcosok, mint én. Az újholdkor születők a Ragabashok, azaz a trükközők, a lázadók, akik mindig szembehelyezkednek a Törvénnyel, de csak az ésszerűség keretein belül. Beleütik mindenbe az orrukat, Szellemtáncos szavaival élve: "keverik a farkasürüléket."
A negyedholdkor születők a Shamanok. Ők azok, akik legkönnyebben kapcsolatbalépnek a szellemvilággal, a legkönnyebben átlépnek oda, vagyis az Umbrába. A szellemek rajtuk keresztül közlik akaratukat.
A félholdkor születők a bírok, azaz a Filodoxok - a Bírók. Ők döntenek, békítenek, kiváló ismerői a garou litániáknak, rituáléknak, s ők is vezetik le. Elég sűrűn ők egy klán vezetői.
A háromnegyedhold napján világra jövők pedig a táncosok, bárdok. Nevük magukért beszél...
Ezenkívül megtudtam mindent Gaiaról, ami eddig kimaradt. A Föld Szelleme, maga a Föld ő, s jelen van minden élőben. Ha valaki meghal, lelke összekapcsolódik, visszatér Gaia kebelére, de vannak, kik nem tudnak nyugodni - élőholtak, vámpírok, ghoulok: a Féreg szolgái. Lelketlen testük bolyong a világban egy régi átok miatt, könnyen szaporodnak, de nehéz oly alanyt találniuk, kinek átadhatják az átkot. A Delíriumról, a Fátyolról, a rituálékról, a Féltestvérekről.
- Mint amilyen én magam is vagyok. Olyan vérfarkas, aki képtelen a metamorfózisra, nincs meg testében a gén, ami ezt lehetőve teszi. Ők is a falka, egy adott törzs tagjai, és sokan vannak. E városban is rengetegen. Nem lesz úrrá rajtuk a Delírium, ha meglátnak egy vérfarkast... de nem képesek a metamorfózisra. - Irigykedő pillantást vetett rám, aztán folytatta. Mesélt a caern-ről, a garouk szent helyéről. Olyan ez, mint az embereknek egy templom. Olyan embereknek, akik hisznek Istenben. Áhítattal tölti el őket, a garoukat. Gonosz mágusok, a Féreg szolgái egész életüket áldozzák arra, hogy megkeressék és kiszipolyozzák erejüket. E helyek kedvesek Gaia-nak, és ősiek...mesélt a tizenkét törzsről - Uktena, Fianna, Gaia Gyermekei, Csontrágók, Rőt Mancsok, Üvegjárók, Ezüst Agyar, Csillaglátók, Fekete Fúriák, Csendes Vándorok, Fenris gyermekei, Wendigók - , ezek totemjeiről, tulajdonságairól...
Mesélt, mesélt éjbenyúlón, majd már kora hajnal volt, mikor sötét szeme rámvillant, és halk hangon kimondta azt, ami olyan sokat jelentett, de amiről nekem halvány fogalmam sem volt:
- ...és itt elérkeztünk hozzád, Csillagtalan.
- Csillagtalan? - kérdeztem álmosan, laposakat pislantva. Komolyan biccentett.
- Igen, Csillagtalan. De hogy mely törzs Csillagtalanja vagy, ne kérdezd. Az Üvegjáróké biztos nem, de hogy nem hagytad ott a lányt, arra utal, Gaia Gyermeke vagy. Ezt biztosan csak egy Filodox tudná megállapítani.
Kezdtem ébredezni.
- Minek vagyok én a Csillagtalanja?
Szellemtáncos sóhajtott, majd csendesen sírdogáló anyámra nézett, és úgy mondta ki a választ, rideg, hűvös hangon... s én tudtam: valahonnan idézi a szöveget:
- "Csillagtalan éjszakán születik tizenkét garou, kik megtisztítják Gaia testét a fekélyes sebektől! A Holtak létét csillagtalan, felhőtlen éjszaka felhőzi be, borítja söttébe, juttatva őket oda, ahova valók, s ahova lelkük távozta után kellett volna menniük. Ha sikerrel jár küldetésük, a Féreg szolgái méltó csapást szenvednek el, melyet csak a legerősebbek élnek túl. E tizenkét ahrun lesz az, ki megtisztítja a világot a Sötétségtől, ha csak ideiglenesen is!"
- Ez mit jelent? - hangom elfúlt a kérdés végére. Szellemtáncos elmosolyodott, de e mosoly hideg volt, s lelkemig hatolt.
- Azt, kölyök... hogy a galaxisban számtalan csillag hunyt ki akkor, mikor te megszülettél. S bár kihunytak, fényük talán még el sem érte a Földet, s ha eléri, hatezer évig fog ragyogni rajta, mielőtt kihuny. S aznap éjszaka, mikor te születtél, másik tizenegy garou is világot látott. Küldetésetek van e világban.
Idült vigyor terült szét ajkaimon, s majdnem elröhögtem magam, de komoly képét látva lassan lehervadt a mosoly az arcomról, s szinte nyögtem a kérdést, mely késként vágta az ijesztő csendet:
- Ugye nem azt akarod mondani, hogy mi fogjuk megváltani a világot? Hogy egy tucat vérfarkas nekiugrik a világ több ezer vámpírjának, köztük az Ősöknek... és legyőzzük őket?
A pillanatnyi beállt csend után Szellemtáncos rekedt hangon felnevetett. Furcsa volt... bár nem ismertem régóta, mégis úgy sejtettem, azon az évente egyszer előforduló alkalmaknak vagyok szemtanúja, amikor a nevetés őszintén, szívből szól keskeny ajkain. Hangja nem volt hangos, a konyhán nem hallatszott kívül, nem volt benne semmi különleges; éreztem mégis, hogy őszinte, s hogy szívemet elönti a megkönnyebbülés.
- Nem, fiam, persze, hogy nem. - Szólt végül, mikor kinevette magát. Az egész nem tartott pár másodpercig, de szeme tovább mosolygott. - Még a legöregebb vérfarkas, ha élne is, nem érne semmit a legelső vámpír ellen egyedül. Viszont ti tizenketten sokat kiírthattok a Féreg szolgái közül.
- Azt mondod, mi tizenketten. Ki a másik tizenegy?
- Nem tudom. De valószínű, hogy Te vagy az egyetlen magyar... Itt, a Kárpátok között, sok a vérfarkas. De a vámpír is. Ősi ellenségek, de nem csak egymás ellen. Mind a vérszopók, mind a garouk között ellentét feszül a saját fajtájukon belül is. A törzsek nem tűrik meg szívesen a másikat, a klánok a vámíroknál pedig... nos, néha ezeken belül is hatalmi harcok folynak.
- A garouk között is...? - a hír egészen megdöbbentett. Hogy a saját fajtámon belül harcok folynak, ez új volt. Megráztam a fejem, és nemes egyszerűséggel ezt nem hittem el. Kizárt, hogy egymást is marjuk...
Szellemtáncos láthatta rajtam, hogy nem hiszek neki, de csak biccentett.
- Holnap, úgy sejtem, nincs iskola.
- Vasárnap lesz. Illetve - néztem az órámra álmosan - van...
- Jó. Elviszlek egy közeli ismerősömhöz. Itt lakik a töltés mögött.
- Ő ki?
- Rubinszem. Filodox. Ő meg tudja mondani, amit eddig nem tudtunk.
A hold egy korábbi szakaszában kíváncsian pislogott le arra a részre, ahol a sötétben folyt a küzdelem a garou és a két vámpír között. Most már átlátott a talajra, de nem sokat nézhetett. Csak rendőrök és vér. A hullát már elvitték. Ennek ellenére egyetlen, az égbolt szemeként ható fénye hűen követte lenn egy ballonkabátos nyomozó alakját, amíg az el nem tűnt egy panelházban.
Kováts egy egyenruhás rendőr után érkezett ide, aki egy furcsaságra hívta fel a figyelmét. A fiatal, izgága közrendőr most a lépcsőnél toporgott, ujjával egy, a 11-es és 12-es számmal jelölt nyomokra mutatva.
- Ezek azok, hadnagy.
Kováts letérdelt, és szemügyre vette előbb a 12-es nyomott. Két párhuzamos csík volt, mélyen felkarcolva a linóleumot, ami a padlót borította. Karmok nyoma lehetett. A 11-es nyom pár fekete szőrszálat jelölt, hosszabbakat az átlagnál. A nyomozó felnézett a rendőrre.
- Mi van velük?
- Hát... gondoltam, összefüggenek. Szóltam egy helyszínelőnek, és...
- Egy egyszerű kutya miatt? Ezeket bármelyik itteni, nagyobb méretű kutya ejthette.
- Iiigen, uram, de bármilyen nagy az a kutya, nem lehet akkora, hogy a karmai ilyen mély nyomot hagyjanak a linóleumban - vörösödött el a közrendőr. Kováts ismét megnézte a 12-es bizonyítékot, és elkomorodott. A fiúnak igaza van.
- Azért kérdezzen körbe a lakók között.
- Már megtettem, uram. Ebben a házban nincs kutya.
Kováts, be kell vallani, kissé zavartan vonta fel szemöldökeit.
- Nem jött senki senkihez vendégségbe, akinek kutyája van?
- Nem tudom, uram.
- Kérdezzen körbe. Adjon egy tasakot.
A rendőr átnyújtott a hadnagynak egy műanyag tasakot egy csipesszel együtt. Kováts felemelte a szőröket, és beleejtette a tasakba, majd lerázta az aljára, végig a szeme előtt tartva. Aztán felegyenesedett, és kilépett az utcára. A Hold kíváncsian várta, szinte ráfókuszált a ballonkabátos férfira, aki átnyújtotta a kis zsákot az egyik emberének.
- Vigyétek be a laborba.
- Meglesz Főnök.
A Luna megremegett odafönn, majd széles, kerek arca elé fátyolfelhőt húzott.
- Micsoda?
Döbbent moraj szaladt végig a termen. Páran megütközve néztek a férfira, aki a Nagyúr előtt térdelt remegve. Ember volt, abból is a legutálatosabb fajta. Drogos. A vére... semmire sem jó. De napi adagjáért cserébe nyitva tartotta a szemét, noha nem tudta, kiknek informál. Csak egy apró láncszem volt a tengeren átívelő méretes, mérföldeket átszelő horgonyláncból. Egyetlen apró dolgozó a többmilliós hangyabolyban, kihez még az sem jut el soha, hogy hívják királyát.
- Janov, azt mondod, meghalt? - a vámpírmester undorodó tekintettel nézett az előtte térdelő emberi roncsra. A férfi biccentett.
- Igen, uram, a szomszéd kapualjban pihentem. Egy lányt... próbáltak éppen felszedni. Az hiszem, elaludhattam. Mire felébredtem, már rendőrök lepték el a környéket. Kikérdeztek engem is, uram, és megmutatták a hullát is, bizony! Janov volt az, úgya! Úgy!
- És Benjámin?
- Őt... őt nem láttam, naccságos úr.
A vámpírok tekintete összevillant, csak a "naccságos úr" ült nyugodtan a székén. Most intett. Két komor, fakó arcú férfi - két ghoul az árnyékos boltívek alól - lépett elő, és rántotta talpra a férfit.
- Adjátok oda az adagját, aztán dobjátok vissza, ahova való, a rohadásba.
A Nagyúr hangja undorodva csengett. Az ilyen "mérgezett vérűek" azok, akiktől a vámpírok nem csak hogy undorodnak, de egyenesen rettegnek. Ha egyszer egy tiszta drogos vérét szívják, de a szer még ott kering a vérében, akár ők is rászokhatnak. Aztán meghalnak - tetszhalott állapotba kerülnek - majd felélednek, és szereznek tovább. Őket már nem öli meg a túladagolás, csak időleges, mély álmot bocsát rájuk... de az a vámpír, aki ilyen sorsra jut, kivívja társai utálatát...
Persze, vannak, akik saját önszántukból vállalják ezt a sorsot...
Miután a csövest elküldték, a nagyúr éjfekete szeme egy darabig hűvösen meredt a férfi hűlt helyére. Aztán körbejártatta tekintetét a bentieken. Mintha ijedség villant volna a szemében, ami nem lett volna meglepő. Az itteniek mindegyike szabályosan rettegett! Mi lehet az, ha nem egy Csillagtalan, aki elintézi Janovot és Benjámint? A vérszopók egyébként és gyáva népség... de van eszük. Míg a Bolhások? Hiába bátrak, és vicsorogva ugranak neki egy tucat vámpírnak - nem ésszel, hanem ösztönből harcolnak. Nem vetnek cselt. Csak a mancs, és: puff...
- Mától tartsátok nyitva a szemeteket. Rhurt!
Halk morgás szűrődött elő a sötétből, a Beavatott csosszanó léptekkel siklott elő a sötétből, majdnem-pupilla nélküli szemeit Urára függesztve. A vámpír átható tekintete a ghoulok vezetőjén pihent - ridegen.
- Menjetek ki. És hozzátok elém.
- Hrr...
Természetesen Rhurt - akinek ez csak a beavatott neve volt - tudott volna értelmesen is beszélni. De miért tegye meg, ha egyszer gazdája így is megérti?
Szellemtáncossal sötétedéskor indultunk útnak, át az töltésen, be az erdőbe. Messze magunk mögött hagytuk a várost, s már jó tucat kilométert megtehettük az éjjeli erdőben. Valahogy úgy sejtettem, akit keresünk, egy tanyasi parasztember lehet. A sötétség nem okozott gondot. Emberként ugyan nem volt túl jó a szemem este, de ösztöneim kiválóan működtek. Egyszer sem botlottam orra, mindössze kétszer csúsztam meg a tavaszi olvadás miatt síkos talajon...
Végül, messze a várostól, és semmiféle tanya elé nem érve, egy sötét halmot pillantottunk meg a sötétben. Rögtön rá mély torokhangú hng szólalt meg.
- Ki jár itt?
Vezetőm azonnal válaszolt rá.
- Szellemtáncos, az Üvegjárók törzséből.
- Igen. Érzem a szagod, féltestvér, de ki az, akit hoztál?
- Ő? Neki még nincs neve, s törzstelen.
- Kétlem, hogy a Csontrágókhoz akarna csatlakozni, hehehe...
- Ő egy Csillagtalan, Rubinszem.
Erre csend lett. Jó volt, mert untam titokzatos és láthatatlan barátunk nevenincs hollétét. Felemeltem a fejem, és beleszimatoltam a levegőbe. Halványan, de megéreztem a levegőben egy másik garou illatát - bűzzel keveredve.
- Hiába szimatolsz, Szellőléptű. Csak egy Csontrágó bűze az, mit észlelhetsz.
- Nem egészen... - morogtam bele a sötétbe, immár fülemmel próbálva betájolni az irányt.
- Nem-e? Hát mit érzel még?
- Farkasszagot. Olyan farkasét, kit elemészt a szemét, és gyáván meghúzódik vackán.
Csendes nevetés volt a választ. A következő pillanatban aztán fenyegető-szürkén villant valami a sötétben az arcom felé. Félrekaptam a fejem, de a penge így is a vállamba mart, átvágva a felső hámrétegeket. Agyamat elöntötte a vörös köd, főleg, mikor érzékeltem, hogy Szellemtáncos kiugrik harcunk elől, kitér oldalra. Csapda - gondoltam, de már mozdultam.
A penge is. Nem hátrált vissza, elsuhant mellettem, megállt, majd oldalra indult, élével a nyakam felé, lendület nélkül. Előbbi fejelrántásomat követve hátradőltem, és egy gyors félkört írtam le a testemmel a penge mozgásával ellentétes irányban. Mire felegyenesedtem, a fegyver már visszafelé suhant.
Két gyors mozdulat, szinte egyidőben. Alig nézve oda, balommal megragadtam a csuklót tartó kezet, jobbommal pedig a sötétbe nyúlva ellenfelem torkát. Ember alakban volt, fiatal ujjaim egy sovány férfi nyakát markolták.
- Höhh! - Közölte, ahogy kezem a torkára tapadva beléfolytotta a szuszt. Nem erőből markoltam - csak finoman, de ellenállhatatlanul.
- Dobd el - mordultam fel. A kard azonban nem hullt a földre, mire megszorítottam a nyakát.
- Ne várd, hogy egy rúnázott klaivét csak úgy hajigáljon egy filodox, Szellőléptű... - mögöttem Szellemtáncos hangja csendült, halkan. Egy csavarás, de a csukló nem engedett, így kénytelen voltam jobb kezzemmel elengedni a férfi torkát, akit markoltam, és felszabaduló kezemmel az alkarra ütni, miközben alig észrevehetően, de hátrább is léptem, Rubinszem mellé, kikerülve egy esetleges támadást. Szinte alig voltam tudatában, mit cselekszem - ösztön volt. Minden.
Az ujjak végre engedtek. Balommal elengedtem a csuklót, és a kardmarkolat után kaptam. Sikerült elkapnom.
Furcsa volt. Mintha... mintha egész életemben ezt az érzést kerestem volna, s úgy éreztem, tökéletesen áll a penge a kezemben. Két gyors lépés, ahogy eltávolodtam a párostól, a penge egy ügyes mozdulattal átkerült a jobbomba, miközben látványos fordulaton ment keresztül a testem előtt, majd állapodott meg a vállam magasságában, amikor küzdőállást vettem fel. Őrjítő érzés volt, mégis nyugtató...
- Ne gyertek közelebb. Nem akarok embert ölni! - szóltam a párosnak, noha csak halovány alakokat láttam. Egy pillanatnyi csend, aztán...
- Gaiara mondom... - suttogta Szellemtáncos, de Rubinszem hörögve félbeszakította.
- Semmi kétség. Gaia Gyermeke. És Csillagtalan...
Halk morgás hagyta el a torkomat.
- Nyugodj meg, ifjú Ahroun. Csak egy próba volt, s még sok ilyen vár rád...
A sötétből egy nő lépett elém. Rongyos volt, lompos és bozontos, de kétségkívül ő volt a rekedtes, mély hang gazdája. Fél szeme vörös volt, és oldalra állt, valószínűleg egy régebbi harc folytán. Hajléktalan volt, ez egyértelmű, mégis, valami fensőbb tudat áradt belőle. Jobbját szíve fölé helyezte, és meghajolt.
- Rubinszem vagyok, a Csontrágók törzséből. Filodox.
- Úgy is ismersz - vetettem oda mogorván a nőnek, mire ő felegyenesedett, és kinyújtotta a kezét.
- Igen. Ismerlek, Szellőléptű.
- Mostantól ez a nevem? - kicsit felengedtem, bár véremben még mindig lüktetett a harc ősi ritmusa, adrenalinnal árasztva el a testemet. Rubinszem bólintott.
- Igen. Visszaadod a klaivémet?
A kardra néztem, majd a hajléktalanra. Aztán lassan átnyújtottam a nőnek a fegyvert. Olyan bizalom áradt belőle, mely azonnal rácáfolt Szellemtáncos azon szavainak, miszerint a garouk között ellentét feszül. Ekkor még nem tudtam, hogy én, Csillagtalan mivoltomnál fogva, felül állok a törzseken... magányos vagyok, és mégsem vagyok az. Hiszen van tizenegy testvérem, valahol ebben a hatalmas világban, s bennünk...bennünk, Csillagtalanokban megbízik minden garou.
- Klaive?
- Az. Jól állt a kezedben.
- Kössz - vörösödtem el zavartan, és még egy mosolyt is megeresztettem a nő felé. Az biccentett, és fejével intett.
- Gyere.
- Hova?
- A caernbe, Szellőléptű.
A nyomozóirodában megcsörrent a telefon. Kováts, tekintetével a híreket böngészve, felemelte, majd belekortyolt régen kihűlt kávéjába, miközben szabad kezével a füléhez tartotta a kagylót.
- Kováts. Tessék.
- Cseszd meg! Én még ilyen DNS-t nem láttam!
A nyomozónak torkán akadt a korty kávé.
Mikor végre meg tudott szólalni, hangja rekedten csendült; Mint amikor egy élőholt próbál elrothadt hangszálain hangot kipréselni, de csak a tüdeje emelkedik, hörgőn préselve ki cserepes, holt ajkai között a levegőt.
- Hogyhogy?
- Úgy, hogy ez... ez valami idegen! Ilyen DNS nincs!
Kovátsban benn akadt a levegő. Eltartotta a fülétől a telefont, és rábámult a kagylóra, mintha nem hinné el, ami azokból a kis lyukakból a fülébe hatolt, aztán óvatosan visszahelyezte a megfelelő helyre.
- Lemegyek a laborba.
- Fölösleges. Úgy se értenél semmit belőle - a laboros hangja talán gúnyosan csendült volna, de most az éteren keresztül a nyomozóhoz érkező szavak csak döbbenetről tanúskodtak.
Kováts elképzelte, ahogy ül a monitor előtt, amin egy idegen DNS minta reprodukált modellje gorod lassan.
- Mit tudsz róla mondani?
- Semmit. Mondom, hogy ismeretlen.
- Akkor mire hasonlít!
Egy pillanatnyi csend után a laboros hangja halkan csendült fel, mintha nagy titkot árulna el szavaival.
- Leginkább egy farkaséra, de...
Csend.
- De!? - Kováts szinte beleordított a kagylóba. Az őrsön többen ránéztek, de észre sem vette. A gondolat, hogy valami... a világi fogalmak szerint ismeretlen lény kószál az utcákon, megdöbbentette és elkeserítette, mi több: félelemmel töltötte el...
- ...de felfedeztem benne rengeteg... legalábbis nagyon sok emberi kronoszómát is. Vagy... valami hasonlót - a laboros hangja tompán csendült.
Kováts hallgatott, miközben agyában egymást kergették a gondolatok.
Valami rejtett helyen egy őrült professzornak sikerült kereszteznie magát egy farkassal? Esetleg egy új biológia fegyver került elő, vagy szökött meg valami legális laborból? Vagy valami más a megoldás? Olyasmi, mint a régi filmekben, amiket kölyökkorában nézett a kanapé sarkába húzódva? Esetleg valami olyasmi, mint ami X-Mannel vagy a Pókemberrel történik meg?
Uramisten - gondolta - itt ülök felnőtten, realista gondolkodásmóddal, és a Pókemberről gondolkodom!
Megfogta a homlokát, és érezte, hogy nyirkos. Hangja remegett, mikor a kagylóba szólt.
- Rendben. Kössz.
- Bármikor... a mintát továbbküldöm. Ember, találtál egy új fajt!
- Remek... - morogta bele a telefonba a nyomozó, majd lerakta a kagylót a helyére. Azonnal megcsördült. Idegesen utánakapott, a mozdulat következtében hideg kávéja az asztalán heverő iratokra borult, egy része, a maradék az ölébe.
- Csessze meg! Mi van? - szólt bele a kagylóba, miközben felpattant, és alig figyelve oda nyúlt az iratokért. A mozdulat félbemaradt a telefonálónak hála.
- Eltűnt a hullád, Kováts.
A hullaházból hívták.
Janov meztelen teste kiterítve hevert a fekete padlón. A vámpírok látszólag unott pofával nézték.
A Nagyúr elgondolkodva meredt egykori vazallusára, azok sebeire. A vállakon egy garou lábának a nyoma, a fejet pedig letépték a helyéről, elemi erővel. Még este két vámpírt elküldött a városi hullaházba, hogy hozzák el a testet. Egy odafigyelő kórboncnok sok "furcsaságot" felfedezett volna... azt pedig nem engedhették meg.
- Égessétek el...
Két vámpír kilépett a helyéről, és egyikük felkapta Janov testét, a másik a fejet. A Nagyúr széke elé járultak. A vámpír megérintette egykori alattvalója testét.
- Hű szolga voltál, méltatlan harcban estél el. A Bolhás lakolni fog halálodért, testvérem...
A két szolga távozott a testtel. A többiek pedig lassan széledezni kezdtek. Vacsoraidő volt...
Elég messzire kellett mennünk, a várostól jó ötven kilométerre Nyugatra. Ez nagy távnak tűnik, de nem két garounak, még ha egy ember is van velük...
Jómagam először megnéztem a sebet, de nem véreztem. A penge csak a bőrőmet karistolta meg, húst nem ért. Ezekután Rubinszem átalakult, én pedig utána. A nő egy barna szőrű farkas lett, gyönyörű példány. Bár egyik szeme vörösen égett. Hát... újdonsült tulajdonságaim megismerése előtt nem szívesen találkoztam volna vele...
Egy garou öt alakot ölthet. Homid, azaz az emberalak. Glabro, azaz félig ember, félig vérfarkas; olyan ilyenkor, mint egy szőrös ősember. Tagjai megnyúlnak, csontja megvastagodnak, izmok fonódnak rájuk, súlyuk, magasságuk megnő, itt-ott szőr lepi el a tesüket. Még mutatkozhatnak emberek között, bár eléggé kirínak a tömegből, és a Delírium nem hat ájulással, mindössze kitérnek előle az emberek. A következő alak a krinosz - a garouk közismert és legkedveltebb alakja. Testük homid alakjukhoz képest 50 százalékos magasságváltozáson megy át, azaz egy 180 centis ember harminc centi híján három méter magas lesz krinosz alakban. Testüket szőr lepi el, arcuk átalakul, farkaspofává, füleik megnyúlnak, körmeik helyére karmok nőnek, fogaik agyarakká fejlődnek, súlyuk megduplázódik. A következő alak a hiszpó alak, amibe most én is alakultam: krinoszból összébbmegy, és tulajdonképpen olyan lesz, mint egy, az átlagnál sokkal nagyobb farkas - csak a háta szélesebb, a mellső lábai pedig inkább mancsok, mint lábak. Marmagassága körülbelül másfél méter, főleg négylábon harcol ebben az alakban, két lábon csak a lendülete viszi. És végül a lupid alak: a farkasok fenséges alakja.
Ezeket az alakokat nem köti semmi, de vannak, amik kellemetlenkednek, úgy mint a származás. Kétféle származás van, homid, vagy lupid. Ha a garou homid származású, az azt jelenti, embernek született, emberek nevelték. A lupid származás ezzel ellentétes: farkasnak született. Nagyjából kétéves korukban alakulnak emberré, plusz pár hónap. Természetesen, nem tudnak az emberek nyelvén... a falkák is ezek alapján válogatják tagjaikat. A északi erdőségekben például kizárólag csak lupid származású tagok élnek. A homidok a városokban, ember alakban, csendes megfigyelőként a Féreg munkásságát...
Én most hiszpó alakban vártam, amíg Szellemtáncos a hátamra kapaszkodott. Rubinszem felszegte fejét, a Vér Szavát hallatva felvonyított. Egy pillanatig várt, amíg a visszhang elhalt, s a távolból elmosódott üvöltést hozott a szél a fák között, Rubinszem korábbi hangjának hű mását. Ekkor a farkas előreszökkent, és beleveszett a sötétbe.
Hátamon a Féltestvérként nesztelenül követtem.
Lelkemet iszonyatos boldogság járta át. Ha Szellemtáncos nem lett volna, farkasként szeltem volna a rengeteg, egy tiszta, ártatlan lény szemével figyelve a természetet. Gaia lüktetett és erős volt, s a várostól távolodva egyre erősebb lett. Éreztem a Földanya érintését magamon... felvonyítottam, kifejezve boldogságomat, s elölről Rubinszem hangja érkezett, biztosítva: együttérez velem.
A nyomozó a hullaházban állt, kávéfoltos nadrágban. A kórboncnok feljebb tolta dipotriás szemüvegét az orrán, és a rendőr nadrágjára pislogott. Remegett az izgalomtól; neki a hullákkal el kell számolnia, még ha nincs is hozzátartozó. Mit fog ezért kapni! Jó, ha nem rúgják ki!
- Összehugyoztad magad a hír hallatán, Kováts, hihihi... - igyekezett "humorral" leplezni idegességét a férfi. Kováts szúrós pillantást vetett rá.
- Ne a szádat jártasd, hanem beszélj, Görbe! Mi az, hogy eltűnt egy hulla?
- Hát... épp a nyakán esett sérülést vizsgáltam, hogy mi lehetett a tárgy, amivel...
- Sérülés!? - mordult fel Kováts. - Görbe! Annak az embernek letépték a fejét!
- Iiigen, tudom. Akkor a sssebet néztem, a-a-amikor telefonhoz hívtak. Kimentem, hogy átvegyem, de nem szólt bele senki. Mire visszajöttem, a... a h-h-hulla eltűnt.
A kórboncnok szemüvege bepárásodott. A nyomozó az órájára nézett.
- Ez mikor volt?
- Tegnap este, mikor behoztátok.
- És miért csak most hívtál?
- A-a-azt hittem, valamelyik tanonc vitte el valamelyik rekeszbe, de nem. E-e-egyikbe’ sincs!
- Cseszd meg Görbe! - mordult rá Kováts a boncdokira, majd fel-alá kezdett sétálni. Menet közben azon törte a fejét, mibe keveredett vajon...
Idegen DNS-ek... eltűnő hullák... szemtanúk nincsenek...
- Találtál valamit?
- Hát... nem nagyon tudtam szemügyre venni a hullát, de... valami állat lehetett. A vállán lévő sebek egyértelműen karomnyomok, a fejet pedig szintén karmok tépték le a helyéről. Legalábbis nem vágás. Egyszerűen megfogták, és... - Görbe mutatta, hogy megfog egy fejet a két halántéknál, majd felfelé rántotta a kezeit. - ...slapsz. Letépték.
- Állat? Milyen állat?
- Nem tudom. - Rázta meg a fejét a kórboncnok. Tényleg nem volt tippje se.
Kováts köszönés nélkül kifelé indult. Remek... az már biztos, hogy a szőr gazdája a gyilkos...
- Még valami! A lövéseket a fickó adta le. Lőporos volt az ujja.
Remek - gondolta Kováts. - Elfelejtettem: fegyver is volt. És az sincs. Zűrös egy ügy...
Nesztelen szeltük a rengeteget, réteket. Éjfél is elmúlt már, így nem kellett attól tartanunk, hogy valaki meglát minket. A sötétben úgy sem volt valószínű, az esetleges tanyák pedig már sötét ablakokkal álltak őrt Gaia ölében.
Hamarosan megérkeztünk a caernhez. Látszólag az erdő egy ugyanolyan része volt, mint a többi, az egyetlen különbség az volt, hogy nem vezetett hozzá ösvény - olyan ösvény legalábbis nem, ami emberi szemnek látható. Tökéletes álca volt, hogy nem volt álca. Aki ember erre tévedt, arra a caern, mint később megtudtam, furcsa érzést gyakorolt. Az illető sürgősen rájött, hogy neki máshol van dolga. Persze... ez éppen ellentétes volt a caern erőire vágyó mágusokkal, vámpírhercegekkel kapcsolatban. Őket vonzotta a caern lüktető életereje.
Már több farkas is várt ránk, halkan fel-felvonyítva, ugrálva játszottak. Mikor megérkeztünk, a játék abbamaradt. Páran üdvözölték a befutó Rubinszemet, aztán szemügyre vettek engem is. Szellemtáncos lehuppant a fűbe, és kinyújtóztatta zsibbadt végtagjait. Rubinszem halkan morogni kezdett. Mivel a farkasok nyelve sok olyan kifejezést tartalmaz, illetve nem tartalmaz, amit az embereké, bonyolult lenne leírni a dolgokat - úgy írom hát, mintha emberi beszéd történt volna.
- Gaia óvja a falkát, testvérek!
- Gaia óvja a vezérünket! - ezt minden jelenlévő elmorogta, csak Szellemtáncos nem. Ő csak csendesen állt a helyén, sötét szemét a farkasokon nyugtatva, akik viszonozták tekintetét, majd engem néztek. Lassan átalakultam én is farkasalakba. Éjfekete szőrű példány lettem, akárcsak a hajam.
- És ő kicsoda, Rubinszem?
- A neve Szellőléptű.
- És neki nincs szája? - kérdezte morogva az egyik farkas. Körémgyűltek, vicsorogva-morogva, és végigszaglásztak, fenyegetően felhúzott ínyekkel.
- De van. És élesek a fogak ebben a szájban - morogtam oda a tömegbe. Egy pillanatig csend volt, aztán a Gúny vonyításai szálltak az ég felé.
- A Kölyöknek elborult az agya a félelemtől!
- A Delírium vette eszét! Vagy megfertőzte a Féreg?
Aki ezt kérdezte, előttem volt. Szavaira elöntött a düh. Koncentráltam, és szinte kirobbantam a gyűrűből a metamorfózissal. Igaz, alacsony termetű voltam, körülbelül kétszázhatvan centis, de még növésben való garou. Krinosz alakban tornyosultam föléjük, de őket sem kellett félteni. Vérfarkasok tömege vett körbe, mind loncsos, lompos és bozontos.
- Ki volt az, aki egy Gaia Gyermekét Féregjártának hívott? - Morgásom mély volt, fenyegető. Egy több, mint háromméteres garou lépett elő, büszkén felszegve a fejét. Mielőtt azonban megszólalhatott volna, egy farkas siklott közénk, kinek bal szeme vörösen izzott. Jöttére a kör kitágult.
- Nyughass, Villámfogó! Tapasztalt harcos vagy, de egy Csillagtalan áll veled szemben.
Minden morgás abbamaradt. Rubinszem felém fordult, behunyta szemeit, és lassan átalakult krinoszba. Aztán rám nézett, és "levicsorogta" magát.
- Gaia hozott a Csontrágók közé, ifjú Szellőléptű. Jer! Adjunk hálát a Földanyának, hogy elsők között láthattunk Téged!
Előreindult, falkája - mivel egyértelműen ő volt |
AJÁNLOM AZ OLDALT
